Szent Bálint (Valentinus) akiről ezen a napon emlékezik meg a katolikus egyház, itáliai ókeresztény vértanú volt a III. századi keresztényüldözéskor, II. Claudius római császár uralkodása idején. Életéről szinte semmit nem lehet (biztosan) tudni, csupán annyit, hogy Rómában volt orvos-pap.
Két történet él vele kapcsolatban, azok is többféle változatban.
Az egyik szerint meggyógyította a fogságban őt őrző főtiszt, vagy börtönőr vak lányát, visszaadva neki a látását.
A másik történet szerint, mivel II. Claudius megtiltotta birodalmában a házasságot (azt gondolta, a katonák hátrahagyott családok nélkül lelkesebben harcolnak) Bálint titokban eskette meg a szerelmeseket, akiket a saját kertjéből szedett virágcsokorral ajándékozott meg.
Mikor tettei kitudódtak, ráadásul hatásukra többen áttértek a kereszténységre (például a börtönőr is), Bálintot halálra ítélték. A 269. február 14-i kivégzése előtt Szent Bálint állítólag levelet írt a meggyógyított vak lánynak, amit úgy írt alá: „a Te Valentinod”…

A római Szent Bálint életéről szóló képet az is elhomályosítja, hogy egy másik ebben a korban élt szentéletű Valentinusról is megemlékeznek, aki Interamna (ma Terni) város püspöke volt. A két város aránylag közel fekszik egymáshoz, ráadásul mindkét szentet hasonlóan kínzó bánásmód után fejezték le. A történészek a sok egybeesés miatt gyanítják, hogy a két vértanú ugyanaz a személy lehetett, ezért emléknapjuk is egy napra esik.

A német Szent Bálint püspök a nyavalyatörősök (epilepsziások) és a lelki betegek segítőszentje lett, mert orvosként sok „nyavalyást” gyógyított. A középkorban nem volt gyógyszer erre a betegségre, ezért az emberek vallásos, misztikus dolgok által kerestek gyógyulást; Bálinton kívül még több szenthez is imádkoztak, ördögűző szertartásokon vettek részt, a nyakukban úgynevezett bálintkeresztet, vagy frászkeresztet viseltek, ami a betegség elriasztására szolgált.

Bár a római Szent Bálint az életét övező legendák hatására a szerelmesek, a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált, a Magyarországra begyűrűzött angolszász ünnep mégsem a vértanú(k)tól ered, hanem (a legtöbb ünnepünkhöz hasonlóan) ókori pogány gyökerei vannak.
Február közepén, a sok sötét és hideg közepette, a tavaszi földművelő munkák kezdete előtt az emberek ősidők óta a termékenységet ünnepelték: ősi rítusok, pogány hiedelmek és vérbő szokások kapcsolódnak hozzá.

Már az ókori görögök is az évnek ebben a télvégi időszakában tartották kultikus termékenységünnepüket, amit Zeusz és Héra szent házasságának jegyében napokig tartó buja vigasságokkal ünnepeltek.

Természetesen, ezt kissé átalakítva átvették a szokást a rómaiak is.
Az ő télvégi szerelmi – tisztulási - termékenység ünnepük a február 15-én rendezett Lupercalia volt (a Februm - február szó jelentése ’tisztulás’).
Az ünnepet Faunusnak - akit a rómaiak Lupercus néven is tiszteltek - a termékenység, a mezőn és erdőben legelő nyájak védelmező istenének szentelték.
Faunus a görög Pán isten római megfelelője. Kollégájához hasonlóan ő is kecskeszarvú, kecskelábú, játékos, máskor ijesztő erdei isten, aki pajzán, duhaj életet élve fut a lányok (nymphák) után, kedveli a bort, a mulatozást.

A római februári tavaszünnep központja a Palatinus domb egy Lupercal nevű barlangja volt, ahol a mítosz szerint Lupa a farkas itt táplálta a városalapító két fiúcskát, Romulust és Rémust.
Faunuson kívül így Lupercalia ünnepét a Rómát alapító legendás testvérpár tiszteletére is tartották. A farkas latin neve ’lupus’ és, hogy még jobban megértsd az összefüggéseket farkasok és kecskék, Faunus és Lupa közt, ajánlom figyelmedbe Márialigeti Sári írását.

Lupercalia ünnepének szertartása abból állt, hogy az emberek kecskéket áldoztak, ittak és mulatoztak. A fiatal nők neveit egy korsóba gyűjtötték, ahonnan minden egyedülálló férfi húzott egy nevet. Az így „összejött” párok az ünnepségen együtt vettek részt és szerencsés esetben egész életükre egy pár maradtak.

A fesztivál csúcspontján Lupercus papjai a megölt kecskék bőrét meztelen testükre terítve egy véres késsel érintették fiatal fiúk homlokát, hogy termékenységüket fokozzák.
A kecske bőréből szíjakat hasítottak, amit "februának" neveztek. A város utcáin futkározva ezekkel a bőrszíjakkal csapkodtak meg minden arra járót, hogy ezzel segítsék elő tisztulásukat (tudod, a februa szó 'tisztulást' jelent) és termékenységüket. A fiatal asszonyok még örültek is az ütlegelésnek, mert azt remélték, hogy így hamarabb esnek majd teherbe és könnyebb lesz számukra a szülés.

A kereszténység erősödésével a papi vezetők nem nézték jó szemmel a február 15-i brutális és pajzán „ünnepet”, ezért egy nappal korábbra 14-re tették a szerelmesek védőszentje, Szent Bálint vértanú emléknapját. Azt remélték, egy mártír szent ünnepével könnyebb lesz Lupercalia és a többi termékenységi ünnepet elfeledtetni, de legalábbis a szertartásaikat megszabadítani a pogány rítusoktól.
Így ebben az esetben is az történt, mint a karácsonnyal, Szent Iván éjjelével, a nyári napfordulóval vagy a húsvéttal, hogy az egyház az ősi pogány szertartásokat és azok természethez kapcsolódó gyökereit elfeledtette egy a „saját történetével”.

Az angolszász kultúrában a február 14-i „szerelmesek napja” a mai napig nagyon erősen él.
1446 óta a Valentin-napot Angliában minden évben megünneplik a szerelmesek. Erre az alkalomra Valentin verseskötetek jelentek meg szerelmes szövegekkel, a fiatalok szerelmes leveleket, képeslapokat (valentine) küldtek egymásnak. Nemcsak a szerelmesek, a jóbarátok és mindazok ünnepe, akik szeretik egymást.

Amerikában már szinte kizárólag a fiatalok ünnepe, amikor kisebb ajándékokkal (virággal, színes léggömbökkel, szívekkel, plüssmacikkal) lepik meg egymást a szerelmesek.

Magyarországon csak pár éve kezdték el egyre szélesebb körben ünnepelni Valentin napját. Mindenkinek a saját dolga eldönteni, hogy részt vesz-e a szívecskés ajándékozásban, vagy sem. Elítélni szerintem nem szabad egyik döntést sem. Ahogy a többi ünnepnél is jól látató, a kultúrák egymásra hatásával keverednek a meglévő és kialakulnak új szokások, amikből jó dolgok is születhetnek...

Időjóslás is tartozott Bálint napjához; ha hideg, száraz idő van ezen a napon, akkor jó lesz az évi termés.

Február 14-e 1997 óta az Epilepsziával élők világnapja is a epilepsziások védőszentjének Szent Bálint napján. A „nyavalya” szót a mai köznyelv mindenféle betegségre, bajra használja, de régen elsősorban az epilepsziásokat nevezték így.

Forrás: (többek közt) A keresztény művészet lexikona, Gert Richter-Gerhard Ulrich: Mitológiai és Bibliai jelenetek a művészetben, jelesnapok.oszk.hu, Hahn István: Róma Istenei
A képek eredetijének forrása a ziedlers.files.wordpress.com, az acientstandard.com és a history.com oldalak.

Szerző: kreativiki  2012.02.14. 02:14 Szólj hozzá!

Címkék: szent mitológia Ezoterika

A bejegyzés trackback címe:

https://tarkafirka.blog.hu/api/trackback/id/tr714102585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.