Gimnazista koromban az irodalom tanárnőm minden hónapban megadott egy általa kitalált novella címet és néhány szót, amit bele kellett fogalmaznunk az irományunkba...Nagyon szerettem ezeket a feladatokat; néha komoly kreativitást igényelt összehozni belőlük egy kerek fogalmazást.
Egy ilyen írásom került a kezembe a minap, gondoltam közzéteszem.

EGY HOSSZÚ ÚT

Egy hosszú szerdai nap után hazaérkezve, fáradtan rogytam le a szobámban elnyúló bolyhos szőnyegre. Nem volt kedvem tanulni, hát más elfoglaltság után néztem.

Kedvenc, Salvador Dali életéről szóló könyvem akadt a kezembe. Lapozgatni kezdtem, és minden festményt jó alaposan megvizsgáltam, hátha valami, számomra eddig ismeretlen részre bukkanok.
Mikor a harminchetedik oldalt akartam ráhajtani a harminc hatodikra, mintha a kezem megbénult volna. A művelet sehogy sem sikerült. Egyfolytában az előttem némán heverő képet néztem...

Egy sivatagos tájon guruló szekeret ábrázolt, ami egy talán több kilométer távolságban lévő városba igyekezett, mégis úgy tűnt, mintha percek kérdése lenne csak, hogy megérkezzen.

Hallottam a fantomszekér nyikorgását és az őt húzó ló patáinak tompa kopogását az apró kavicsos talajon.
Egyszer csak valami hideg borzongás futott át rajtam. Egy szepegő, szende szél homokot szórt a szemembe. Dörgölni kezdtem és pár perc múlva meg is szűnt a szomorú szél szórta szúrás. Amint szemhéjam felemelkedett, megint megpillantottam a szekeret és utasát.

Változatlanul a város felé haladtak.
Utána szaladtam kiáltozva, hogy várjon meg, de mintha ott se lettem volna…

Önkényesen felugrottam, és leültem a hajtó mellé a bakra. Mikor elhelyezkedtem, a mellettem ülő lény lassan felém fordult.

A látványtól szinte megfagyott bennem a vér. Mintha egy csavargó lett volna. Nyomorúságosabb figurát nehéz lett volna elképzelni. Ruhája színehagyott rongyfoszlányokban csüngött csontvázszerű testén. Az egyik nadrágszára térden alul hiányzott, a másik spárgával volt összekötve, hogy ne lebbenjen szét járás közben. Ahogy elszakadtan csüngött róla, mint két rongyos függöny. Kabátja és inge szinte kivehetetlen határokkal folyt egybe vékony cafatokban, amit a nemrég leszakadt kabátgallér, ahogy lelógott messze a háta közepéig, még groteszkebbé tett. Az egyik kezét rongycsomókba bugyolálta, a mocskos vászon nyilván sérülést takart. A másikkal görcsösen tartotta a gyeplőt. A jobb szeme nem látszott egyetlen kékes daganat mögött. Könnyű fejsebében beszáradtan ragadtak meg a kócos hajcsomók. Ez jól látszott szalmakalapján át, aminek jóformán nem volt teteje és karimája is alig. A legborzasztóbb az volt, hogy a mögötte elterülő tájat is láttam rajta keresztül.

Ez a szörnyűséges alak egyetlen ép és látható szemével merően nézett rám, aztán mikor észrevette a meglepődéssel kevert félelmet az arcomon, kedvesen elbazsalyogott.

- Mélységes hódolatom! Kérem, engedje meg, hogy felfedjem kilétem! A nevem Anthonis van Dyck. Tisztában vagyok vele, hogy külsőm kicsit elriasztotta Önt, ezért elnézését kell kérem.
Zavartan pislogni kezdtem.
- Hmmm, ha jól tudom, van Dyck a XVII. század egyik fenomenális flamand festője volt, aki 1641-ben meghalt Londonban. Ő készítette el az apostolsorozatot és…
- Ó, hízelgő rám nézve, hogy így nevez és ilyen sokat tud rólam. Egészen tenere lupum auribus hozott, akarom mondani; zavarba jöttem. Kérem, szóljon rám, ha latinul kezdenék el hablatyolni, de ezt nem tudom kivetkőzni.

Egyik ámulatból a másikba estem. Már egyáltalában nem irtóztam Sir Dycktól, sőt legnagyobb meglepetésemre, kifejezetten örültem annak, hogy ő ül mellettem.

A fura figura egyre csak az utat nézte. Olyan érzésem volt, mintha közben egész’ máson járna az esze. Hosszú halk hallgatás helyezkedett a halimbázón haladó hajtott hintó fölé. Csak a kerekek kattogó kopogása keresztezte a kábító csendet, vagy a sistergőn süvítő szél szaladt végig a sivatagos tájon. Mikor már majdnem megőrültem a magamban mozgó mondanivágyó mondatok málhájától, megszólaltam.

- Megkérdeztem, hová igyekszünk? – a fura figura felém fordulva felelt.
- Azt kérdezed; Quo vadis? Az a lovamtól függ. Ő a spiritus rector, azaz a 'szellemirányító'. De, ha jól gondolom, ebbe e előttünk elterülő elhagyott településre. Szeretünk ott lenni, ott persona graták vagyunk.

Ez utóbbi kifejezés végre ismerősen csengett, és hogy megakadályozzam a nyomasztó csendet, megkérdeztem, miért használ folyton latin kifejezéseket. Ezzel rátapinthattam egy felettébb fontos dologra, mert hosszú fejtegetésbe fogott.

Talán egy óra telhetett el, mikor végül hirtelen elhallgatott és csontos ujját figyelmeztetőleg a szája elé helyezte.

Homokos fövenyen kocsikáztunk, ahol Három virágfejű nő a tengerparton rábukkant egy hangversenyzongora bőrére. Ketten sakkoztak, a harmadik pedig a hangszerbőrt szorongatta a kezében.

Az utasításnak engedelmeskedve meg sem nyikkantam. A fura fantom felém fordulva félénken felsóhajtott és a sakkozók irányába mutatott.
- Quieta non movere; ’a nyugodt dolgokat nem szabad bolygatni!’
Megállította a kocsit. Csend lett. Csak a sziklákon túli tenger halk morajlása hallatszott, ahogy a heves hullám elhal a hozzácsapódó köveken, majd visszahúzódik. Még a gerincem is belebizsergett.

Sir Dyck megfogta a kezem és vezetett a sakkozó hölgyek felé. Hangtalanul haladtunk hozzájuk a halvány, hideg homokon. A tábla előtt megálltunk. A virágfejű hölgyek könyökölve ültek a pepita tábla két oldalán, és mikor a fehér futó felismerve feladata fontosságát a fakó fán futva feltartóztatta a fekete fenség feleségét mindketten összerezzentek. Az egyik virágkoszorújából kék és sárga madarak röpültek ki, míg a másikéból szürke és zöld hangyák másztak elő.
A harmadik hölgy, aki mostanáig a versenyzongora és egy nagybőgő bőrével volt elfoglalva, felállt és mindkét kezét a magasba emelte. Ekkor az ég eddigi kék és halványsárga átmenete gyors kavargással szürke és zöld színekbe öltözött.

A fantom ismét intett és mi folytattuk utunkat a sárgás hosszú úton a város felé. Újra mély hallgatás következett. A csonka csöndet a gyomromból feltörő különböző hangok kavalkádja biccentette félre.

- Hmmm, Ön éhes. Quid nunc? ’Mit tegyünk most?’ Stante pede, akarom mondani rögtön segítünk a helyzeten.

Alig pergett le pár pillanat, egy falakkal körülvett labirintushoz értünk. A folyosók szövedékének belsejében egy lilasapkás, buggyos ruhába öltözött úriember térdelt. Bal lábára támaszkodott, a másikat messze oldalra nyújtotta. Egyik keze a csípőjén pihent, a másikat egy mankóval támasztotta alá.

- Ő Vermeer van Delft szelleme, melyet asztalnak is lehet használni -
mutatta be Sir Dyck a másik fura festő fickót, majd odahúzott egy éjjeliszekrényt, melynek hőmérséklete olyan volt mikor ráültem, mint a vörösbegy fészkének. Ő egy hírhordóra telepedett, és akkor valaki egy zsinóron finom illatú, fehér falatokat lógatott le elénk.

Csak később láttam, ezek Tükörtojások serpenyő felett, serpenyő nélkül. Minden falatnál, ahogy beleharaptam a feltálalt, pontosabban a lelógatott étekbe, különböző, kulináris kedvenceim íze áradt szét a számban. Így lakmároztunk Vermeer van Delft szellemét használva asztalként, egy jó ideig.
- Egy tükörtojás lenne a szellem tápláléka? – méláztam magamban.
A derék, vagy legfeljebb fejmagasságig érő falakról a tojásokhoz hasonlóan órák folytak le. Kékes számlapjukon lassan kattogott mindig arrébb és arrébb a nagy és kismutató.
A falak oldalán egyre gyorsabban lecsúszó órák halk, tompa puffanással omlottak szét a földön. Csak ekkor eszméltem rá arra a bénítólag ható tényre, hogy az ember bármit is csinál, az órák egyre folynak ki a kezéből, és nekem holnap...

- Tempus edax rerum – szólalt meg hirtelen sir Dyck, látva arcomon a sötétedő gondolataimat.
- Mit jelent ez a mondat? – kérdeztem felúszva gondolataim örvénylő tengeréből.
- A ’mindent elpusztító időt’, de ne feledd Az emlékezet állandóságát se! – felelte felettébb furcsa fogalmazásban.
- Mit mondhat egy megboldogult festő egy kis utazónak búcsúzóul? Talán csak annyit, hogy a korlátok közé zárt, sokszor rideg és kegyetlen valóság elől néha utazz el egy-egy hosszú útra a fantáziád világába, s meglásd, újra hazatalálsz.

A képek (Salvador Dali: A fantomszekér, Három virágfejű nő a tengerparton rábukkan egy hangversenyzongora bőrére, Vermeer van Delft szelleme, melyet asztalként is lehet használni, Tükörtojások serpenyő felett, serpenyő nélkül, Az emlékezet állandósága) forrása a musiquesvoyages.centerblog.net és a salvador_dali.addcenter.com oldalak.